2011. május 12., csütörtök

2005.10.29. Rozália téglagyár (Bécsi út)-Dobogókő

Újra a Pilisben! (Nem mintha ez olyan csodálatra méltó lenne, elvégre ez van a legközelebb) Még sötét volt, amikor találkoztunk Sanyával a 18as busz megállójában. Ki is fejtette, hogy ha lehet legközelebb a napfelkeltét várjuk meg. Leszállás után elbandukoltunk a téglagyárhoz pecsétlni(Csak négyen, mert Kata nem hozott füzetet), majd irány Kövesbérc. Itt Sanya tudomásunkra hozta, hogy ez nem egy olyan sétálós pihenős fényképezős túra lesz; alig tudtuk utolérni.

A szakasz eleje elég meredek volt és a végén már igencsak lihegtünk.Pilisborosjenőnél egy lovasiskola mellett halad a kék. Itt persze elidőztünk egy kicsit és lovat simogattunk. Ezt követte az első eltévedésünk. A kék jelzés felfestése nem nevezhető kielégítőnek ezen a szakaszon. Találkoztunk két kék sorstárssal, akik ránk hagyatkozva szintén eltévedtek. Ezt hamarosan egy újabb eltévedés követte, melyről utóbb kiderült, hogy nemis volt az. A Teve-szikla tetején egy kerítésnek ütköztünk, de hála a biztonsági őr útbaigazításának, sikerült újra irányba állítanunk magunkat.

Hamarosan újabb kaptató következett: feljutottunk a Nagy-Kevélyre, ami egyben pecsételő hely is. Itt meglehetősen nagy volt az átmenő forgalom: összefutottunk egy teljesítménytúrázó társasággal. Csobánkáig az út nem volt különösebben érdekes(hisz már ismertük), bár azt azért megállapítottam, hogy ősz elején a legszebb az erdő, és találkoztunk egy siklóval is.

Csobánka már ismerősként üdvözölt minket (szerencsére csak távolról, mert a kék nem megy rajta keresztül). Annak ellenére, hogy pár hete jártunk erre, ismételten sikerült egy kicsit elbizonytalanodni, de végül ráleltünk a szárítóköteles (a mező közepén egy rozsdás ruhaszárító) útra és ha jól emlékszem innen már nyíl egyenesen vezetett az utunk Dobogókőre.

A nyílegyenes persze nem azt jelenti, hogy Pilisszentkereszten csak úgy szó nélkül elmentünk a kocsma mellett. Dávid végre elfogyaszthatta régóta áhított sörét és Nógrádi Ropi is volt bőven. Összebarátkoztunk egy öngyilkosjelölt foxival (szegényt majdnem elütötte egy autó).

Az igazsághoz hozz tartozik, hogy azért indultunk még napfelkelte előtt, mert viszonylag korán indult Dobogókőről az utolsó busz (5 óra körül) és féltünk hogy nem érjük el. Kár volt... A 14:12es pomázi busszal már indultunk is haza, pedig kb 1 órát eltöltöttünk Dobogókőn.

Eszter

2011. április 28., csütörtök

2005. 10. 22. Hűvösvölgy - Rozália téglagyár

Eszternek megvettük az új téliesített túracipőjét, és bár a hőmérséklet ennek használatát nem indokolta volna ebben indultunk (főleg ő:)) útnak. Szerencsére vitte magával a régi cipőjét is, melyet hamarosan használatba is vett a meleg miatt.

 Az út nem volt különösebben érdekes, túl sok a ház, az aszfalt és az autó itt Pesten (Budán) és ráadásul a köd miatt az orrunkig sem láttunk.


Viszonylag gyorsan (Sanya hasonló esetben azt mondaná viszonylag lassan) felértünk a Hármashatárhegyre, ahonnan csodálatos kilátás nyílik, legalábbis a túrafüzet szerint, ugyanis mi még az adótorony tetejét se láttuk a ködtől.


 Eleredt az eső, mi meg továbbindultunk a feltételezett pecsételőhely irányába, majd hamarosan visszafordultunk és elindultunk a másik irányba, végül teljesen bőrig ázva igénybe vettük a telefonos segítségét(Dávid), amivel megtaláltuk a keresett vendéglőt. Eszter pulcsit(az enyémre, ami még száraz volt) és cipőt cserélt(már megint).

Szép lassan elállt az eső, mi meg továbbindultunk. A hátralévő szakaszon Eszter jót bohóckodott (ld: képek két oldalt), és végül a köd is felszakadozott. 


Viszonylag hamar megérkeztünk a téglagyárhoz vezető betonúthoz, ahol használt gumióvszerek(többsége rózsaszín) próbáltak beleolvadni a környezetbe (sikertelenül). Pecsételtünk majd felszálltunk a 18as buszra és irány haza.

Tomi

2010. november 4., csütörtök

2005.10.16. Dobogókő - Visegrád

(Most képtelenül, mert Gergő felkelt, de majd pótolom!)

Ezt a túrát egy szép, napos októberi reggelen kezdtük nagy kedvvel, bár az egy órai buszozás, és a rettentő hideg már ekkor próbára tett minket. 


Dobogókőn egy kis keresgélés után megtaláltuk az orrunk előtt lévő Eötvös turistaházat, ahol rögtön pecsételtünk, majd a szép kilátásban való gyönyörködés után meg is kezdtük a túrát. 




Az út eleje főleg lefelé vezetett, ami köztudottan rosszabb mint felfelé. Ez Kata térdfájásában mutatkozott meg először (itt fájt neki először), majd az enyémben, de az elmúlt:)) (A Katáé nem:((). 



A sikárosi-rét előtt majdnem elkavarodtunk, de ez csak pár méter kitérőt jelentett. A rétre érve rögtön megpihentünk, főleg a csodás tájnak köszönhetően. Eszterék rengeteg képet csináltak az egyik vadászlesből, egy virágról, aminek nem tudom a nevét, de úgy tudom, hogy védett. 





A következő pihenőpont a Szilágyi Bernát forrás volt, bár itt nem időztünk sokat, mert két fiatal srác itt táborozott le és gondoltuk nem zavarjuk őket a reggelikészítés közben. 


A sikárosi eh.-nál a pecsétet lehetetlen nem megtalálni (még nekünk is sikerült), a tovább vezető utat viszont már nehezebb (de nekünk sikerült:))). 



A pecsételőtől egy köpésre egy béka keresztezte az utunkat. Ő sem úszta meg a sztárolást, le lett fényképezve... 




A béka után nem sokkal egy emlékmű mellett haladtunk el, ami egy túra közben elhunyt túrázónak állít emléket. Számomra ez kicsit demoralizáló volt, de Eszternek nem, mert ő csak fényképezett rendületlenül. 



Ezután egy völgyben, majd egy betonúton folytattuk utunkat Pilisszentlászlóig. Útközben megálltunk a Kárpát-forrásnál (de inni nem tudtunk mivel ki volt írva, hogy nem iható a vize...) 



Pilisszentlászlón Kata rögtön be akart menni az étterembe, de gyorsan lebeszéltük róla, és inkább a kocsmát választottuk (na jó most csak pecsételtünk nem ittunk), de kárpótlásul bementünk a cukrászdába. 



Innentől egy darabig felfelé vezetett az út, majd megint le, ahol Kata térde végképp kezdte megadni magát és ezt egyre jobban hangoztatta. 



Paprétnél a csajok a lovakat nézték, mi meg a Tomival megbuheráltuk a pecsételőt, hogy lehessen pecsételni. Paprét után megint majdnem elkavarodtunk, de (hála nekem:))) megtaláltuk a helyes utat. 



Visegrádig az út nyugiban telt, leszámítva, hogy Kata már alig tudott menni, és kb. km-ekkel előbbre jósoltuk magunkat, mint ahol voltunk. Visegrádon egy pofás kis étteremben pecsételtünk, majd úgy döntöttünk szétválunk. Eszter és Tomi felmentek megnézni a Nagyvillám-ot, míg mi Katával inkább továbbmentünk a komphoz. 



Pecsételés után, míg vártuk a buszt megjöttek Eszterék is, és ennek örömére még fényképek is készültek:))) 



Ezután újabb elválás következett: mi busszal, ők pedig komppal folytatták az utat hazafelé. 




Dávid

2010. október 28., csütörtök

2005.10.08. Piliscsaba-Hűvösvölgy

Erre a túrára elcsábítottuk Katát és Dávidot. Bár a túra előtt nem bíztunk a sikerben, de a végére már ők is lelkes kéktúrásokká váltak:). Piliscsabát (végre) elhagyva azonnal sikerült eltévednünk, mert utunkat állta egy kapu. Egy idő után azonban feltűnt, hogy egyrészt nincs kék jelzés, másrészt inkább merőlegesen kéne haladnunk, tehát visszafordultunk. Kapu ugyan valóban volt, de kb 1 méterrel arrébb létra is... . Dávidékkal együtt technikai felszereltségünk is korszerűsödött, hiszen egy videokamera segítségével mozgókép is készült . 


Az esős időszak rendkívül kedvező a gombáknak, ami meg is látszott. Úton útfélen különböző típusokkal találkoztunk és néhány gombász is kóborolt az erdőben. 


Kis idő múlva kijutottunk egy tisztásra, ahol elköltöttük ebédünket. Itt pihent meg egy másik társaság is egy kölyök vizsla társaságában, aki úgy gondolta, hogy elemózsiás szatyrunk őt illeti meg. Szerencsére gazdija nyomatékos rábeszélésére felhagyott eme próbálkozással és néhány nyelves puszi után odébb állt. 

A Nagy-szénás felé haladva ismét egy létrás kapu akadt utunkba. Tomi és Kata már az átjárón voltak, amikor Dáviddal felfedeztük, hogy a kapu nyitva van... A Nagy-szénásról gyönyörű kilátás nyílt a környező falvakra (Pilisszentiván, Pilisvörösvár, Piliscsaba). A gond csak az volt, hogy ismételten elkavarodtunk egy kicsit, de végül Dávid éles szemének köszönhetően újra megtaláltuk a kéket. 

A Muflon itatónál (Nagykovácsi) ittunk (ki hinné). Két paci is várakozott itt, míg gazdáik ittak (ki hinné). Ugyan a füzet nem jelzi, de régen ez is pecsételőhely volt, úgyhogy beszereztünk egy bónuszpecsétet. (Ja természetesen egy kisebb eltévedés után találtuk csak meg az itatót...:) ) 

Kis kitérővel majdnem eljutottunk az Ördöglyukhoz, de csak majdnem... ugyanis máshol volt, mint ahol a térkép jelöli. A kilátásért azonban megérte felmászni. 

Utunk vége felé találkoztunk egy kék jelzést festő bácsival, aki a kedvemért modellt állt. Pontosítok: fehér jelzést festett, a kék csík csak két nappal később kerül(t) rá. 

A Remete-szurdok fantasztikus őszi színekben pompázott. Talán ez volt a szakasz legszebb része. 


Sajnos a gyermekvasúthoz vezető út már lakott területen keresztül ment végig. Így a túra vége kicsit lélekölővé sikerült, de összességében nagyon szép szakaszt tudhattunk a hátunk mögött. 

Eszter

2010. október 27., szerda

2005.09.17-18. Csókakő - Várgesztes

Mivel trehány módon nem írtam meg ezt a beszámolót időben, sajnos sok részlet feledésbe merült. A vonat Csókakőn nem, csak Bodajkon áll meg, ezért kénytelenek voltunk túránkat nagyjából 3-4 km-es 'aszfalttúrával' kezdeni. Csókakőnél rögtön tettünk egy apróbb kitérőt, hogy megnézhessük a várat. Itt ingyenes idegenvezetést is kaptunk a környék és a vár történelméről (csáki nagyurak, várszerkezet stb...). Sajnos öltözetünk korántsem volt megfelelő az időjárásnak, úgyhogy rendesen átfagytunk. 



Innen sziklamászás... leesés... (Sanya)és némi ijedelem... után (kicsit lassabban, kicsit bicegve) folytattuk utunkat Gánt felé. 


Gánton pecsételtünk a Gránás turistaháznál, és pihenés képpen elfogyasztottunk 1-1 pizzát, sört, boroskólát, üdítőt. Gánt nevezetességei közé tartoznak a "vidáman legelésző csikócsapatok". Természetesen nem lehetett elmenni mellettük csak úgy (nem úgy, mint a Bauxitbányászati Múzeum mellett:) ). 

Még a lovak simogatása közben kaptuk az infót, hogy a környéken vadászok lövöldöznek (de azért semmi pánik...). Nyakat behúzva, vadászokat keresve végülis túléltük ezt a szakaszt is, és estére megérkeztünk Mindszentpusztára. Itt elég sokan voltak, de felszabadítottak egy szobát és nem kellett a farkasordító (na jó ez talán túlzás) hidegben sátoroznunk. Villany nem volt, ivóvíz is csak kútból, de legalább ágyban, melegben aludtunk. Szó mi szó 1500 Ft kicsit talán sok volt mindezért...(természetesen /fő). 




Sanya lába reggelre szépen bedagadt, de azért becsülettel folytatta (más választása nem lévén). Útközben ismét tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük a csáki várat(?). Kölcsey Ferenc szavaival élve: "Vár állott, most kőhalom". Kőhalom sem igen volt, de néhány kavicsot azért láttunk, és végülis szép csoportképet tudtunk csinálni. 



Kőhányáspusztán volt három kedves (eleinte ugatós, de Fera csokija és májkrémje hatására kezesbáránnyá vált) kutya.

 Sanya és Julcsi innen már autóstoppal folytatták az utat hazáig. Feráékkal mi még tovább mentünk Várgesztesig, ahol azonban közös megegyezéssel (ennek Zsuzsi és én nagyon örültünk) a buszmegálló felé vettük az irányt. Természetesen meg kell említeni, hogy kb 1 órát eltöltöttünk a helyi kocsmában, ahol még Nógrádi Ropogós is volt! 



Vajon lesz olyan kétnapos túra, amit egyszer terv szerint befejezünk? 

Eszter

2010. október 25., hétfő

2005.09.08. Dorog-Piliscsaba

Az előző kirándulásunk (fél)sikerén felbuzdulva azonnal kezdtem tervezgetni a következő szakaszt. A választásunk a Dorog-Piliscsaba közötti 18,6km-re esett. Nagy előnye, hogy közel van, ezért nem kell vagyonokat fizetni az utazásért. Utunkat helyi idő szerint 9:30-kor kezdtük meg. Ezt természetesen megelőzte egy kis csoki vásárlás valamint egy életerőt adó kávé elfogyasztása Dorog egyik vendéglátóipari egységében. 
Minden kezdet nehéz: már az elején sikerült lecsámborognunk a kékről. Szerencsére nem kerültünk sokat, és mikor kiértünk a városból, úgy gondoltuk, hogy innen már egyszerű dolgunk lesz.

 Ezt hamarosan megcáfolta az a tény, hogy a térképen kéknek jelölt útvonal enyhén gazos és enyhén szólva járhatatlan volt. Szerencsére nem volt szükség (a már megint nem elhozott) láncfűrészre; a szomszédos szekérúton kikerültük ezt a szakaszt. Egy könnyed séta után elértük a 117-es utat, és kis keresgélés után (elfelejtettük, hogy nem a kéken jöttünk és máshol jukadtunk ki) megláttuk a Kesztölc 3km(!) táblát. Ez ismét kisebb pánikot keltett bennünk, hiszen mi úgy tudtuk, hogy Dorog-Kesztölc összesen 4,5km. Ugye nem tévedtünk el???? Néhány lépés után (maximum 200m) egy újabb tábla jelezte, hogy Kesztölc 2km-re található. Ez némileg megnyugtatta a társaságot. 
Sajnos ezen a környéken kék jelzésnek még a nyomát sem láttuk, és lassan már abban sem voltunk biztosak, hogy a falu, ami 300m-rel ezelőtt még 2km-re volt tőlünk, valóban Kesztölc. Itt felmerült egy kérdés: Vajon a múltkor azért nem tévedtünk el, mert kicsit több jelzés volt, vagy azért, mert Sanyánál volt a térkép? Megállapítottuk, hogy valószínűleg mindkettő. 
Kesztölc (másik) határában végre felfedeztük az áhított kék csíkot és többé nem is tévedtünk el. (Na jó, Piliscsév után egy kicsit.) Ami ezután várt ránk, azt nem lehet leírni. A táj meseszép volt. Nem győztem fényképezni, és ezáltal felzárkózni a többiekhez. 


Klastrompusztán eltöltöttünk minimum fél órát, ami alatt elfogyasztottuk csoki- és szendvicstartalékunk nagy részét. 

A pecsét egy kicsit feljebb, a régen bezárt turistaház mellett található. Szegény turistaház valóban régóta zárva lehet, mert szinte csak a teteje van meg. 


Innen Piliscsévig már csak 3 km volt hátra. Hála egy csodálatosan szép fának (muszáj volt legalább 10 percig fényképezni), ezt a nagyon hosszú szakaszt több mint 1 óra alatt sikerült abszolválni. Cséven apával kávéztunk/teáztunk, majd egy kis eltévedés után rátértünk a Piliscsaba felé vezető útra. 

Azt hiszem, ha választanom kéne a nyakig érő sár és a csabai nyakig érő homokos út között, az előbbit választanám. Minden lépésnél fél lábnyit csúsztunk vissza, ami elég dühítő volt. A táj ezen a részen már nem volt különösen látványos, így 50 perc alatt ott is voltunk a vonatállomáson és majdnem elértük az előző vonatot. Gyors (kb 15 perc várakozás a jegypénztárosra…) pecsétszerzés után végigaludtuk a utat hazafelé. 

Eszter 

2005. 08. 29-30. Írott-kő - Abláncmalom

Az első

Vajon hány kilométer lehet még hátra? - kérdeztem magamtól és S-től, meg T-től újra és újra, de semmi jóval nem bíztattak. Általában a térképet sem mutatták meg, nehogy megijedjek. Eléggé el voltam kenődve amúgy is: hatéves vándortáboros tapasztalatom elégtelennek bizonyult: rosszul pakoltam és sokat, a hátizsákom nem volt megfelelő állapotban, én meg aztán pláne nem. Annak ellenére, hogy idén nyáron bejártam a Felvidék nagy részét és Erdélyben is megfordultam, most nem teljesítettem valami fényesen. Nem úgy a többiek. Igaz, L-ről sem lehetett elmondani, hogy a helyzet magaslatán áll, bár még Velemnl rásóztam a sátrat, most ő cipelte fölfelé az Írottkőre vezető úton. Nagyjából kétpercenként meg kellett állnom lihegni, egész egyszerűen nem ment máshogy. Hát ide jutottunk... a büszke táboros társaság...
E. egy héttel azelőtt küldött levelet: túrát tervez, méghozzá nem is akármilyet! Az 1106 kilométer hosszú Országos Kéktúrát megnyitó Írottkő-Sárvár szakaszt akarja teljesíteni három nap alatt. Miért ne, bólintottam rá, menjünk. Kell a kihívás. De egészen addig nem hittem el, hogy tényleg belevágunk, amíg augusztus utolsó hétfőjének hajnalán nem ültem a Szombathely felé tartó IC-n. Azután busz Velembe, gyors reggeli és irány a hegy. A Szent Vid-kápolna felé indultunk, majd egy kicsit elkavarodva aszfaltúton jutottunk el a Hörmann-forrásig (belestünk a volt szovjet laktanya? romjai közé is), majd kis kerülővel felértünk utunk valódi kiindulási pontjára, a 882 méter magas Írottkőre, és bekerült az első pecsét is a hat évvel ezelőtt vásárolt igazolófüzetembe is. (Az első két pecséttel az a probléma, hogy fémből faragták, miáltal eléggé maszatos és szinte kivehetetlen nyomot hagy a papíron - ezért inkább fotózkodtunk is, nehogy ebbe kössenek majd egyszer, sok év múlva bele, amikor átvenni készülnénk a kéktúrás jelvényeinket.) Igazi szenvedés volt ide feljutni, edzettebbeknek biztos nem annyira gáz, de én bizony bevallom: majd' a tüdőpmet köptem ki, mire felvonszoltam magam a 15 kilós hátizsákommal, és a fölfelé vezető úton bizony elég hihetetlennek tűnt, hogy idén másztam én meg ennél majdnem 1000 méterrel magasabb hegyet is.



Irottkőre felfelé Hörmann forrás az elhagyatott laktanya
Szt. Vid kápolna A kéktúra első pecsételőpontja A csúcs

Következett a Hét(vezér)-forrás. Útban oda elhaladtunk a Stájer házak meg a Vörös kereszt mellett, és felmásztunk az óházi toronyba, ahonnan már jól látszott: nem vagyunk túl messze Kőszegtől. Persze csalódni kellett: a fentről kényelmesen lejtősnek tűnő út gonoszul hosszú emelkedővé vált, amint ráléptünk, majd alattomos bukfenccel kúszott le a város felé. Az utolsó másfél kilométert már a házak közt tettük meg, útban a West Kemping felé, ahol végülis letáboroztunk és a sátorállítás után mindenki támadást intézett a melegvíz ellen.



A fotós épp elkapta ahogy lépünk;) Fák szöcskeszex
A 7vezér-forrás Kőszeg madártávlatból

L. morgott, már félúton is azt hajtogatta, hogy ő bizony egy tapodtat se mozdul Kőszegről, sőt, lehívja valami haverját, és majd maradnak egy kicsit, körbejárják a vidéket (ez alatt valószínűleg a helyi vendéglátóipari egységeket értette), de egyelőre lekötötte a figyelmét - ahogyan mindannyiunkét - az az egyszerű tény, hogy kegyetlenül éhesek voltunk. Felkerekedtünk hát értelmes árakkal működő éttermet keresni, vagy akármit, ahol be lehet tolni egy olajtól és majonéztől csöpögő hamburgert. Hosszas keresés után végül egy rendes ételeket áruló pizzériánál állapodtunk meg, ahol 890-ért olyan óvári-szeletet kaptunk, hogy megnyaltunk mind a tíz ujjunkat utána. Részemről mocsok nehéz volt hazabotorkálni tele hassal, és a virrasztást sem bírta soká egyikünk se: már fél 11-kor bemásztunk a sátorba, nem kellett senkit elringatni...
A túrát aznap - az utazás miatt - fél 12-kor kezdtük, és háromnegyed hét körül értük el Kőszeg határát. Az időeredményre nem lehetünk túl büszkék, de... sajnos ennek egyik oka én voltam.
Andi

2005. augusztus 30.
Reggel 7kor szólt az ébresztő: ideje tovább indulni. Ezt a szomszéd sátor lakói másképp gondolták, és aludtak tovább rendületlenül. Már majdnem 8 óra volt, mikor végre mindenki ébren volt, és elindulhattunk beszerezni a kőszegi vasútállomás pecsétjét. Bevallom őszintén, nagyon nehezemre esett ez a séta: álmos voltam, és a lábaimat alig bírtam megmozdítani az előző napi torTÚRA után. Az állomáson természetesen várni kellett a MÁV alkalmazottra, de szerencsére nem túl sokat, így igazolófüzetünkbe bekerült a 3. pecsét is. A közelben találtunk egy Spar áruházat, ahol beszereztük az elemózsiánkat, melynek egy részét azon nyomban el is fogyasztottuk a parkolóban.
Laci rosszkedve nőttön-nőtt, ami kisebb szóváltáshoz vezetett, de 10 órakor végre ismét a kéken voltunk, és bandukoltunk Tömörd felé. Az előző naphoz képest ez a szakasz kicsit unalmasabb, és látnivalókban szegényebb volt. Az elmúlt hetek esőzéseinek nyomai sajnos még nem tűntek el. Gyakran választanunk kellett: elmerülünk a sárban, vagy megküzdünk a csalánnal. Természetesen mindkettőben volt részünk.
Tömörd határában több elágazás is volt, és természetesen nem úsztuk meg kisebb eltévedés nélkül. Andi, Sanya és én végig egyenesen mentünk, Tomi pedig lekanyarodott balra. Hála a mobiltelefonnak, azért végül mindenki megérkezett a tömördi buszmegállóba. Itt Laci örömmel konstatálta, hogy fél órán belül megy egy busz Szombathelyre, és úgy döntött, hogy köszöni szépen, de most haza megy. Így már csak négyen jutottunk el a következő pecsétig (végre egy gumis változat, ami nem kenődik szét a papíron).



Hosszú egyenes út Egy kis pihenő Tömörd határában

Innen egyenesen a falu kocsmájába mentünk, ahol feltöltöttük ivóvízkészleteinket. Körülbelül 14:45kor nekivágtunk az előttünk álló 20,2 km-nek és úgy tűnt, hogy estére eljutunk Szelestéig. Ezt sajnos több dolog is nehezítette. A turistaúton egyszer csak szembe találkoztunk egy zöld traktorral, ami éppen gallyazott. Ez a szakasz kifejezetten bővelkedett pocsolyákban, és a levágott ágak sem könnyítették meg a haladást, így kimerészkedtünk a szántóföldre. Ezzel jócskán veszítettünk a tempóból, és személy szerint a lelkesedésből is. Nem sokkal azután, hogy végre beértünk az erdőbe a járható útra, Tomi feljajdult: felszakadt a másfél nap alatt kialakult vízhólyagja, és így jobb lába tulajdonképpen használhatatlanná vált. Szerencsére az ablánci malomcsárda már nem volt messze. Csak egy kisebb (derékig érő) gaztengeren kellett átverekednünk magunkat. Jól jött volna egy bozótvágó kés vagy Andi szerint egyenesen egy láncfűrész. A csárda kapuján megtaláltuk a fém ládikát, de sajnos a pecsétről egy "kedves" ember leszerelte a gumis részt, így a csárda pecsétje került a füzetbe.



Ez maradt a traktor után Sanya a fáradt vándor Az első túra vége

Egy rövidebb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy itt megszakítjuk a túrát. Arra a kérdésünkre, hogy lehet-e a közelben sátorozni, a főnök "igen kedvesen" azt mondta, hogy nem, mert minden magánterület. (Esetleg várjuk meg a vándortábor tulajdonosát). Mi azért letáboroztunk a szomszédos kis réten, és a tábortűz füstjével tartottuk távol a szúnyogokat, amikor valaki közeledett. Már előre láttuk, hogy most megkapjuk a magunkét, de legnagyobb meglepetésünkre a Sanya által "ablánci remete"-ként elnevezett ember beinvitált minket a vándortáborba, és az éjszakát egy faházban töltöttük. A legmeggyőzőbb érv a szállásáthelyezésre az volt, hogy sikerült pont két vaddisznócsapás közé építenünk a sátrakat. Az esti tábortűznél az emlegetett vaddisznó(k) hallatták is hangjukat, alaposan megrémítve ezzel Andit és engem. Másnap reggel találkoztunk egy sorstárssal, de neki már a csárdában sem adtak pecsétet...
Első kéktúra szakaszunk ezzel véget ért.
Eszter