Az első
Vajon hány kilométer lehet még hátra? - kérdeztem magamtól és S-től, meg T-től újra és újra, de semmi jóval nem bíztattak. Általában a térképet sem mutatták meg, nehogy megijedjek. Eléggé el voltam kenődve amúgy is: hatéves vándortáboros tapasztalatom elégtelennek bizonyult: rosszul pakoltam és sokat, a hátizsákom nem volt megfelelő állapotban, én meg aztán pláne nem. Annak ellenére, hogy idén nyáron bejártam a Felvidék nagy részét és Erdélyben is megfordultam, most nem teljesítettem valami fényesen. Nem úgy a többiek. Igaz, L-ről sem lehetett elmondani, hogy a helyzet magaslatán áll, bár még Velemnl rásóztam a sátrat, most ő cipelte fölfelé az Írottkőre vezető úton. Nagyjából kétpercenként meg kellett állnom lihegni, egész egyszerűen nem ment máshogy. Hát ide jutottunk... a büszke táboros társaság...
E. egy héttel azelőtt küldött levelet: túrát tervez, méghozzá nem is akármilyet! Az 1106 kilométer hosszú Országos Kéktúrát megnyitó Írottkő-Sárvár szakaszt akarja teljesíteni három nap alatt. Miért ne, bólintottam rá, menjünk. Kell a kihívás. De egészen addig nem hittem el, hogy tényleg belevágunk, amíg augusztus utolsó hétfőjének hajnalán nem ültem a Szombathely felé tartó IC-n. Azután busz Velembe, gyors reggeli és irány a hegy. A Szent Vid-kápolna felé indultunk, majd egy kicsit elkavarodva aszfaltúton jutottunk el a Hörmann-forrásig (belestünk a volt szovjet laktanya? romjai közé is), majd kis kerülővel felértünk utunk valódi kiindulási pontjára, a 882 méter magas Írottkőre, és bekerült az első pecsét is a hat évvel ezelőtt vásárolt igazolófüzetembe is. (Az első két pecséttel az a probléma, hogy fémből faragták, miáltal eléggé maszatos és szinte kivehetetlen nyomot hagy a papíron - ezért inkább fotózkodtunk is, nehogy ebbe kössenek majd egyszer, sok év múlva bele, amikor átvenni készülnénk a kéktúrás jelvényeinket.) Igazi szenvedés volt ide feljutni, edzettebbeknek biztos nem annyira gáz, de én bizony bevallom: majd' a tüdőpmet köptem ki, mire felvonszoltam magam a 15 kilós hátizsákommal, és a fölfelé vezető úton bizony elég hihetetlennek tűnt, hogy idén másztam én meg ennél majdnem 1000 méterrel magasabb hegyet is.
Következett a Hét(vezér)-forrás. Útban oda elhaladtunk a Stájer házak meg a Vörös kereszt mellett, és felmásztunk az óházi toronyba, ahonnan már jól látszott: nem vagyunk túl messze Kőszegtől. Persze csalódni kellett: a fentről kényelmesen lejtősnek tűnő út gonoszul hosszú emelkedővé vált, amint ráléptünk, majd alattomos bukfenccel kúszott le a város felé. Az utolsó másfél kilométert már a házak közt tettük meg, útban a West Kemping felé, ahol végülis letáboroztunk és a sátorállítás után mindenki támadást intézett a melegvíz ellen.
L. morgott, már félúton is azt hajtogatta, hogy ő bizony egy tapodtat se mozdul Kőszegről, sőt, lehívja valami haverját, és majd maradnak egy kicsit, körbejárják a vidéket (ez alatt valószínűleg a helyi vendéglátóipari egységeket értette), de egyelőre lekötötte a figyelmét - ahogyan mindannyiunkét - az az egyszerű tény, hogy kegyetlenül éhesek voltunk. Felkerekedtünk hát értelmes árakkal működő éttermet keresni, vagy akármit, ahol be lehet tolni egy olajtól és majonéztől csöpögő hamburgert. Hosszas keresés után végül egy rendes ételeket áruló pizzériánál állapodtunk meg, ahol 890-ért olyan óvári-szeletet kaptunk, hogy megnyaltunk mind a tíz ujjunkat utána. Részemről mocsok nehéz volt hazabotorkálni tele hassal, és a virrasztást sem bírta soká egyikünk se: már fél 11-kor bemásztunk a sátorba, nem kellett senkit elringatni...
A túrát aznap - az utazás miatt - fél 12-kor kezdtük, és háromnegyed hét körül értük el Kőszeg határát. Az időeredményre nem lehetünk túl büszkék, de... sajnos ennek egyik oka én voltam.
Andi
2005. augusztus 30.
Reggel 7kor szólt az ébresztő: ideje tovább indulni. Ezt a szomszéd sátor lakói másképp gondolták, és aludtak tovább rendületlenül. Már majdnem 8 óra volt, mikor végre mindenki ébren volt, és elindulhattunk beszerezni a kőszegi vasútállomás pecsétjét. Bevallom őszintén, nagyon nehezemre esett ez a séta: álmos voltam, és a lábaimat alig bírtam megmozdítani az előző napi torTÚRA után. Az állomáson természetesen várni kellett a MÁV alkalmazottra, de szerencsére nem túl sokat, így igazolófüzetünkbe bekerült a 3. pecsét is. A közelben találtunk egy Spar áruházat, ahol beszereztük az elemózsiánkat, melynek egy részét azon nyomban el is fogyasztottuk a parkolóban.
Laci rosszkedve nőttön-nőtt, ami kisebb szóváltáshoz vezetett, de 10 órakor végre ismét a kéken voltunk, és bandukoltunk Tömörd felé. Az előző naphoz képest ez a szakasz kicsit unalmasabb, és látnivalókban szegényebb volt. Az elmúlt hetek esőzéseinek nyomai sajnos még nem tűntek el. Gyakran választanunk kellett: elmerülünk a sárban, vagy megküzdünk a csalánnal. Természetesen mindkettőben volt részünk.
Tömörd határában több elágazás is volt, és természetesen nem úsztuk meg kisebb eltévedés nélkül. Andi, Sanya és én végig egyenesen mentünk, Tomi pedig lekanyarodott balra. Hála a mobiltelefonnak, azért végül mindenki megérkezett a tömördi buszmegállóba. Itt Laci örömmel konstatálta, hogy fél órán belül megy egy busz Szombathelyre, és úgy döntött, hogy köszöni szépen, de most haza megy. Így már csak négyen jutottunk el a következő pecsétig (végre egy gumis változat, ami nem kenődik szét a papíron).
Innen egyenesen a falu kocsmájába mentünk, ahol feltöltöttük ivóvízkészleteinket. Körülbelül 14:45kor nekivágtunk az előttünk álló 20,2 km-nek és úgy tűnt, hogy estére eljutunk Szelestéig. Ezt sajnos több dolog is nehezítette. A turistaúton egyszer csak szembe találkoztunk egy zöld traktorral, ami éppen gallyazott. Ez a szakasz kifejezetten bővelkedett pocsolyákban, és a levágott ágak sem könnyítették meg a haladást, így kimerészkedtünk a szántóföldre. Ezzel jócskán veszítettünk a tempóból, és személy szerint a lelkesedésből is. Nem sokkal azután, hogy végre beértünk az erdőbe a járható útra, Tomi feljajdult: felszakadt a másfél nap alatt kialakult vízhólyagja, és így jobb lába tulajdonképpen használhatatlanná vált. Szerencsére az ablánci malomcsárda már nem volt messze. Csak egy kisebb (derékig érő) gaztengeren kellett átverekednünk magunkat. Jól jött volna egy bozótvágó kés vagy Andi szerint egyenesen egy láncfűrész. A csárda kapuján megtaláltuk a fém ládikát, de sajnos a pecsétről egy "kedves" ember leszerelte a gumis részt, így a csárda pecsétje került a füzetbe.
Egy rövidebb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy itt megszakítjuk a túrát. Arra a kérdésünkre, hogy lehet-e a közelben sátorozni, a főnök "igen kedvesen" azt mondta, hogy nem, mert minden magánterület. (Esetleg várjuk meg a vándortábor tulajdonosát). Mi azért letáboroztunk a szomszédos kis réten, és a tábortűz füstjével tartottuk távol a szúnyogokat, amikor valaki közeledett. Már előre láttuk, hogy most megkapjuk a magunkét, de legnagyobb meglepetésünkre a Sanya által "ablánci remete"-ként elnevezett ember beinvitált minket a vándortáborba, és az éjszakát egy faházban töltöttük. A legmeggyőzőbb érv a szállásáthelyezésre az volt, hogy sikerült pont két vaddisznócsapás közé építenünk a sátrakat. Az esti tábortűznél az emlegetett vaddisznó(k) hallatták is hangjukat, alaposan megrémítve ezzel Andit és engem. Másnap reggel találkoztunk egy sorstárssal, de neki már a csárdában sem adtak pecsétet...
Első kéktúra szakaszunk ezzel véget ért.
Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése